Magyarország most éppen a nemzetközi kirakatban van és nem éppen a jó okokból és nem éppen a legjobb társaságban. A kormányzat most panaszkodik (hagyományosan az elődökre és a külső-belső körülményekre) és magyarázkodik, miközben a politikai kommunikáció (és a házasság) egyik, mindnyájunk ismert alapelve: sose panaszkodj és sose magyarázkodj.
De úgy fest, a szellemi tartalékok kimerültek.
Még aktív diplomata voltam az Európai Unió magyar elnöksége idején, így közelről láttam, hogy mennyi pénzt, időt és energiát áldozunk arra, hogy elhelyezzük magunkat a kontinens térképén. Talán túlságosan is vágyakoztunk arra, hogy szeressenek bennünket külföldön, hogy elismerjék azokat a vonásainkat, amelyekre büszkék vagyunk, de időközben, szokás szerint előjött a hagyományos identitás-keresés, és gyorsan kiderült, hogy mi magunk is nehezen tudjuk meghatározni, milyenek vagyunk, azt pedig már végképp nem, hogy hogyan helyezhetnénk el az értékeinket az Unióban. És akkor, amikor a kormányzat sikerre várva kinézett Európára, azt látta, hogy elismerésnek nyoma sincs, ellenben rosszkedvű, értetlenkedő cikkek jelennek meg, kétségbe vonva a magyar demokratikus átalakulás helyes irányát. Vezető külföldi politikusok természetesen gratuláltak a sikeres magyar elnökséghez, ahogyan korábban gratuláltak a sikeres belga, portugál, nota bene cseh elnökséghez is, és gratuláltak a sikeres lengyel elnökséghez is, majd a dán elnökséghez is, mert a szakemberek tudják, hogy az „elnökség” csak olcsó porhintés, eközben az úgynevezett átlagemberek pedig pontosan annyit tudtak a magyar elnökségről, amennyit egy magyar átlagember tudott a korábbi belga vagy portugál elnökségről. Magyarország képe nem változott előnyére, az aktív diplomaták azonban többnyire nem ezt tudósították állomáshelyeikről a Bem rakpartra. A magyar missziók tudathasadásos állapotban vannak, érzékelik a nemzetközi elleneszenvet, persze, tenniük is kellene vaslamit, kapnak is utasítást Budapestről, de hát mit is tehetnének? Hasonló helyzetben vannak magyar üzletemberek: gyanakodva néznek rájuk, vajon kik ők és mit akarnak?
Nagyon sok kormányzatnak voltak és vannak ilyen szeretnek bennünket? fejfájásai, meg vannak identitásválságai is. Néhány éve jártam Bázelben, ahol csak úgy, mellesleg megemlítették a venféglátói, hogy 917-ben már jártak ott az elődeim akik megerőszakolták a nőket és felgyújtották a várost.
-Istenem, kalandoztunk – mondtam viccesen.
A hatvanas években a britek rádöbbentek, hogy elveszítették a gyarmataikat, attól féltek, vége a világpolitikai szerepüknek. Akkoriban a londoni kormánynegyed, a Westminster még csakugyan úgy festett, mint valami birodalmi központ, a politikusok pedig néha még úgy viselkedtek, mintha egy birodalmat irányítanának. Aztán fordulat történt: britek csakugyan elvesztettek egy birodalmat, de felfedezték önmagukat. Már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág európai központja, megjelent az utcákon a Mini autó és a mini szoknya, a Beatles és a Rolling Stones fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv és az angolszász kultúra iránti szinte szélsőséges érdeklődést, ami a mai napig is tart. Anglia vonzó ország lett, bármi, ami itt történik, a világ érdeklődésének középpontjába kerül. Brit kommunikációs szakemberek mondták el nekem, hogy foglalkoztatta őket, hogy külföldön mit gondolnak róluk, de közben maguknak csinálták meg az országot.
Vagy a német példa. 1945-ben kevés olyan ország volt a világon, aminek még a nevét is olyan gyűlölettel ejtették ki. Igazi politikai és társadalmi mélypont volt, kevesen hitték, hogy lesz ebből kiemelkedés. Aztán következett egy nagyon kemény szembenézés a történelemmel, miközben szorgalmasan építették az autópályákat, a tervezők új meg új autómodelleken dolgoztak, a német városok valósággal megújultak. Berlin ma a kontinens egyik kulturális, idegen értékeket is becsülő fővárosa lett.
De mi a helyzet nálunk? Kis ország vagyunk, szegények vagyunk, húsz éve nehezen boldogulunk a demokráciával és a piacgazdasággal, pedig hát mennyire vártuk. Azt hittük, minden más lesz. Lefekszünk a koszos Budapesten este éa felébredünk egy tiszta Bécsben reggel. Igen, ne is tagadjuk. Na és, mit tudunk ma mutatni? Mi legyen a kirakatban? Szeretjük mondogatni, hogy tehetséges nép vagyunk, szeretjük emlegetni a nálunk született Nobel-díjasok számát. Csakhogy ezekkel a legendákkal már csak saját magunkat tudjuk szórakoztatni. Hollandiának is van 20 Nobel-díjasa, Ausztriának 10, Dániának 14, de még Saint Luciának is vagy kettő. Ehez mit szólunk? Időnként felsóhajtunk, hogy „a Duna legyen Budapest folyója”, de hát a Duna ilyen sóhajtozásokkal nem hódítható meg. Adódna a sport, amit a szocializmusban oly tudatosan erőltettek, mint a „hogyan győzzük le az imperialistákat” egyik lehetősége és mai szóval sikerágazatot csináltak belőle, Magyarországnak az ötvenes években összejött az Aranycsapat, később a keletnémet úszólányok és lengyel atlétanők is jól teljesítettek ugyan, de kiderült, hogy a férfivécébe jártak pisilni. Mai kormányzatunk is szeretne aranycsapatot, mennek is a nagy ígérgetések, hogy rövidesen sikerül is (igaz, Orbán 2002-ben olimpiát is ígért Budapestnek 2012-re), de ehhez még kellene néhány labdarúgópálya, fegyelmezett és kulturált közönség, emelkedő életszínvonal, valamint jó sportmédia. Valamikor írtam egy könyvet arról, hogy Angliában hogyan csináltak igazi csillagot Beckhamből. Deutsch egykori sportminiszter is járt Londonban, szédítette az angolokat, hogy vásárolunk tőlük biztonsági rendszereket, na és mi lett belőle? Tanulságos, vagy inkább tréfás történet, ajánlom a szakemberek figyelmébe.
A másik nagy lehetőség az, ha egy ország jó termékeket tud felmutatni. Ilyen a svájci csokoládé, a svéd acél, a finn papír, a francia sajt, vagy jellegzetességeket, mint a londoni taxi és emeletes autóbusz, esetleg márkákat, mint a Mercedes, a Sony vagy a Nokia, a Skoda és a Pilseni sör. Voltak ugyan márkáink, a Globus, a Videoton, a Ganz, az Orion, az Ikarus, amelyekre sok országban emlékeznek még, de amelyek fejlesztés hiányában eltűntek a világ piacairól. Jó lenne világhír a magyar bornak, de valahogy ez sem akar sikerülni. Újabb lehetőség lehet az idegenforgalom, ehhez is minden kormányzat gyártott már stratégiát és koncepciókat, készítettek megvalósítási tanulmányokat, ám lássuk be, egy komoly idegenforgalomhoz sem adottságaink, sem infrastruktúránk nincs, fejlesztési szándékaink pedig komolytalanok. Egy svéd újság számolt be éppen a héten arról, hogy egy „második” balatoni kompjáratot harminc éve terveznek a magyarok, ezt az olvasók, miután rápillantottak a térképre, nem akarták elhinni. És nem is könnyű.
Na és lenne még valami: a politikai arculat, a becsületesség és a stabilitás.
Bár ez Magyarországon nem egyértelmű, külföldről nézvést a Kádár-korszak idején volt politikai arculatunk, amit találóan „gulyáskommunizmusnak” neveztek. Diktatúra volt, ez nem kétséges, ám „puha”, amelyikben a taxisofőrök Kádár-vicceket meséltek, alacsonyak voltak az árak, volt közbiztonság, ingyenes oktatás és megbízható egészségügy. Akkoriban a színes televízió, egy vidéki faház vagy személyautó volt az álom, az üzletek sokszor szegényesek voltak, az eladók udvariatlanok, az áruellátás megbízhatatlan, de ezek az igények pontosan megfeleltek az akkori magyar gazdasági teljesítménynek. Volt korrupció, hálapénz, voltak „szocialista összeköttetések”. Mindent el lehetett intézni. Ezt szerették a külföldiek is, ezért volt valami varázsa ennek a hangulatos kis országnak, a vasfüggöny túloldalán. Akkoriban ilyennek lettünk kitalálva.
A kormányzati kommunikáció mostanában mindenáron szeretne pozitív képet kialakíttatni Magyarországról. Milyen értékek alapján? Nem tudják. Az biztos, hogy a kirakatüveg megrepedt, a kirakatrendezők várják, hogy mit találnak ki megint a tulajdonosok, addig ülnek a kis sámlijukon és várják a csodát Amerikából, ami azonban feltehetően nem fog bekövetkezni.