Az unokatestvérem volt. És elképesztően szerény, ami nem felvett vonása volt, valahogy vele született.  Olyan szerény, amilyen én csak az álmomban tudtam lenni. Még főiskolás volt, amikor egyszer együtt utaztunk a 74-es trolibuszon. Sötét öltönyt viselt, nyakkendőt.
-Miért vagy ilyen elegáns? - kérdeztem.
-A Schubert dalverseny döntőjének eredményhirdetése van  - felelte. Aztán leszálltunk a Zeneakadémiánál, én is mentem a dolgomra. - Nem jössz?
-Nem, dolgom van - hazudtam, mert soha nem szerettem a dalesteket. - És ki nyert?
Rám nézett, ahogyan csak ő tudott. Nem mondta ki. Ő nyerte.
Utoljára 1998-ban találkoztunk, amikor ő a Kékszakállút énekelte Londonban, a Barbican-ben. Hihetetlen siker volt. Őt amúgyis imádták. Marival bementünk hozzá az előadás után az öltözőbe. Megöleltem, isteni voltál, mondtam neki.
-Milyen szépek vagytok - felelte erre.
Többet már nem találkoztunk.  Azt hittem, vele  mindig, minden rendben van. Hogy vele aztán semmi rossz nem történhet.  De mégsem így volt. Nagyon szerettem.