Sok bajom volt akkoriban, pedig okos fiú, ezt mondta rólam Vilhelm, az osztályfőnök, talán az egyik legokosabb az osztályban, csak nem elég szorgalmas. Hogyan kell szorgalmasnak lenni? Akkor kell szorgalmasnak lenni, ha az ember nem szereti azt, amit csinál. Többet kell gyakorolni. Többet kell ülni az íróasztalodnál, és semmi másra nem figyelni, mint arra, amire kell. De hát én nem tudtam arra figyelni, amire kellett volna, mert nem érdekelt sem a kémia, sem a fizika, sem a matematika, nem is értettem, hogy miért tanuljuk. Máson jár az esze. Szerettem színdarabokat olvasni. Ez érdekelt egyedül. Mindenféle színdarabot, válogatás nélkül. Hozd ki az ellenőrződet. Minden baj így kezdődött. Nem figyel az órán. Beszélget, zavarja a társait. És az úttörő tizenkét pontja? Azzal mi lesz? Ez volt az igazi félelem. Képességeim szerint szorgalmasan tanulok és tisztelem mások munkáját.
Hát igen. Ott ültem az íróasztalomnál és az Úttörők 12 pontját olvastam. Látszólag egyszerű 12 pont, nincs benne semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretem hazámat, a népek barátságát a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, különösen azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám. A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.
-Hogyan szolgálhatnám a békét? - kérdeztem apámtól egyik este, amikor hazaérkezett az intézetből, ahol építészmérnökként dolgozott, apám azonban nem válaszolt. Sok minden érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.
-Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apám erre sem válaszolt.
Kiállok a magam és a mások igazáért.
Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják, hogy könnyű igazat mondani, pedig ez nem igaz. Van egy igazam és akkor kiállok mellette?
-Nem szeretem a zöldbabfőzelélet – mondtam egyik nap, kísérletképpen nagymamának, amikor elém tette az ebédet.
-Senki sem kérdezett – felelte nagymama, nagypapa pedig kajánul rámkacsintott. Na, most aztán megkaptad, kis pöcs. Ezt gondolhatta.
És akkor hogyan álljak ki mások igazáért?
-Van neked igazad? – kérdeztem másnap Szabolicstól. – Mert szeretnék kiállni érte.
De Szabolics azt felelte, hogy neki nincsen semmilyen igaza és én csak ne álljak ki érte. Igy aztán otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit tizenegy éves koromban szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat gondolkodtam. Vagyis ezen járt az eszem. Ezt hívják gondolkodásnak, amikor az ember szándékosan járatja valamin az eszét. Ráadásul otthon nem is volt könnyű gondolkodni, mert délutánonként nagymama vigyázott rám és örökösen szemmel tartott, hogy tanulok-e. Hol jár az eszed? ezt kérdezte, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a gondolkodásból a hazudozásba. Rövid ez az út, talán a legrövidebb út a világon. Nem tudtam kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos Jenő, a testnevelőtanár, mi lesz így veled az életben. Már maga a szó, hogy testnevelés, ez is idegen volt a számomra, néztem a testemet, ami közel sem volt olyan izmos, amilyennek szerettem volna, ezt a testet kell nevelnem, esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet kötélmászásból és svédszekrényugrásokból áll.
-Nem mászom kötélre – mondtam Darabosnak.
-Küldd be anyádat – felelte ő.
-Nem tetszett olvasni az úttörők 12 pontját? Most éppen kiállok a magam igazáért.
-Idefigyelj, kisodze – hajolt le hozzám Darabos. – Akkora fülest kapsz, hogy kiesik az agyad a helyéről. Világos?
Azt feleltem, hogy világos és többet nem foglalkoztam a 12 ponttal.
Ha kétségeid vannak, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban.
