Egy kínai
Li Zhao-xing (a könnyebb kiejthetőség kedvéért Li Csao-hszing) kínai külügyminiszterrel is csak kézfogásig jutottunk, amikor magyar delegációk tagjaként találkoztam vele. Ilyenkor az ember elmormol egy bemutatkozást, de biztosra veszi, hogy a miniszter nemigen jegyzi meg sem az arcát, sem a nevét. Én magam is sokszor voltam így és nem éreztem csalódást, ha valaki később nem emlékezett rám. Li amúgy nem tartozott az átlagos kínai politikusokhoz, nyitott volt, jókedvű és dinamikus, fogadásokon még kényesnek számító ügyekről is szívesen elegyedett beszélgetésekbe, sőt vitákba diplomatákkal. 2006 őszén, amikor a világ televiziói a budapesti utcai harcokról számoltak be, egy este éppen a francia miniszterelnök tiszteletére adott fogadáson válogattam a sajtok közül, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat.
Li külügyminiszter volt, kezében egy vörösboros pohárral.
-Jó, hogy látom – mondta. – Mi történik most Budapesten?
-A helyzet még átláthatatlan – mondtam. Azt nemigen mertem bevallani, hogy semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptunk a Külügyminisztériumtól, amit tudtam, azt főleg a barátaimtól hallottam.
-Megbukik a kormány? – kérdezte. – Ez a legfontosabb kérdés.
-Nem hinném. Csak a személyes véleményemet mondhatom – feleltem. – Nálunk nincs nagy divatban a felelősség vállalása. Ellenzékben mindenki az erkölcsökről szónokol, aki kormányoz, az pedig ragaszkodik a hatalomhoz. Mindenáron.
-Ezt hívják demokráciának – felelte Li. – De köszönöm, hogy elmondta.
-Én is köszönöm.
Többet nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt azonban észrevettem, hogy a kínai külügyminisztériumban ezt követően mindig nyitott ajtók vártak, bármilyen szintű és rangú hivatalnokkal szerettem volna beszélni.
