Diplomataként sokszor fontosnak kell látszani. Sokszor fontos helyeken kell lenni és fontos dolgokat kell meghallani. Sokszor fontos emberek társaságában kell lenni. A fontos emberek azonban ritkán érdekesek. Fontos helyeken lenni sokszor érdekes.
Blair és társai
1994 októberében Blackpoolban voltam, a brit Munkáspárt éves konferenciáján. Blackpool nyáron divatos fürdőváros, hosszú, homokos tengerparttal és mozgalmas sétánnyal, az évnek ebben a szakaszában azonban hűvös és esős. Ahogy ezt arrafelé mondják, „konferencia-hangulat” volt, Munkáspárt-jelvényes és sapkás küldöttekkel volt tele a kisváros, akik napközben a tárgyalótermekben, este a kocsmákban üldögéltek. Abban az évben lett pártelnök Tony Blair, ott mondta el híres, ragyogóan felépített, főleg tőmondatokban megfogalmazott programbeszédét „Új Munkáspárt-Új Britannia” címmel. Akkor már a munkatársa volt Alastair Campbell, a korábbi újságíró, aki 1997-ben, a választási győzelmet követően a Downing Street kommunikációs igazgatója lett. Több alkalommal személyesen is volt alkalmam találkozni ezzel a kiváló képességű, sokszínű személyiséggel, akinek nevéhez kötődik a „spin-doctor” elnevezés, amit magyarra kissé nehézkesen „média-cselszövő”-nek fordítanék. Ő aztán csakugyan tudta, hogy mi az a konspiráció, és mi az a “szarkeverés”. 1994-ben az ő feladata volt a sajtó „áthangolása”, az újságírók és szerkesztők meggyőzése.[1] Évekkel korábban alkoholista és depressziós volt, de a politikai szerepvállalás új értelmet adott az életének. Blair és Campbell elválaszthatatlanok lettek, a miniszterelnök legkényesebb döntéseiben általában megfogadta a tanácsát.[2]Az új program három részre osztotta a választókat: a klasszikus munkáspárti hívek megtartását John Prescott-ra, a korábbi szakszervezeti munkásra bízták, a munkáspárttól idegenkedő értelmiség meggyőzését John Mandelsonra, a borotvaéles agyú, finomlelkű, félzsidó pragmatikus politológusra. Mandelsonról már korábban feltételezték, hogy homoszexuális, ez azonban nem jelent hátrányt Nagy-Britanniában, sőt, talán még előnyt is jelentett számára. A vezetésben helyet kapott a komor tekintetű, lassú beszédű Gordon Brown későbbi pénzügyminiszter és miniszterelnök is, dolgozta ki az Új Munkáspárt gazdasági programját.
Ott, Blackpoolban én is éreztem, hogy fontos helyen vagyok. Jó volt látni egy politikai mozgalom újjáalakulását, a lelkes támogatókat, akik mind bíztak abban, hogy három évvel később győzelmet aratnak.[3]
[1]2003-ban azonban feltehetően túlkeverte a dolgot és távozott a kormányzat köreiből.
[2]Ez különösképpen így volt Diana halálának idején, de erről majd később.
[3]Tíz évvel később persze már másképp festett minden. Blair elveszítette fiatalos vonzerejét és távoznia kellett, Gordon Brownról kiderült, hogy alkalmatlan az áhított miniszterelnöki munkakörre, Mandelsonról be is bizonyosodott, hogy homoszexuális.
