Szomszédság, új lakók
Nem könnyű jó szomszédnak lenni.  Azt mindenki tudja, hogy köszönni kell, de hogyan tovább? Legyünk érdeklődök, de ne legyünk tolakodók. Liftben miről beszélgessünk? És a lépcsőházban? Szomszéd kisgyerektől megkérdezhetjük, hogy mi újság az iskolában (úgyis azt feleli, hogy semmi), tájékozódhatunk a nagymama egészségi állapotáról is, de nem illik szóvátenni, ha a szomszéd felesége reggelente kisírt szemmel indul munkába, vagy éjszakánként veszekedést hallunk odaátról. Az ilyesmi végülis magánügy. Mit tegyünk azonban, ha komoly gondokra gyanakszunk? A gyakorlatiasság szokás szerint fontosabb az illemnél: keressünk alkalmat, hogy becsengessünk, legyünk tapintatosak, de érzékeltessük: zavar bennünket, ha a szomszédban esetleg súlyos családi konfliktusok vannak. Elvégre, ahogy mondani szokás, az ember bizonyos kor után már nem csak önmagáért, hanem a szomszédaiért is felelős. Bérházakban illik törődni az idős, magányos lakótársakkal, felajánlani segítségünket vásárlásnál, ünnepek idején mindenki örül egy kisebb ajándéknak. Nem szégyen csavarhúzót kölcsönkérni, sőt, azt sem szégyen beismerni, ha nem boldogulunk egy javítással. Tapasztalatom szerint az őszinte megközelítés általában eredményes. Kertes házaknál és nyaralókban általában nem erősíti a barátságot a hajnali fűnyírás és a késői hangoskodás. 

Az új lakónak kötelessége bemutatkozni a közvetlen szomszédoknak, és meg kell magát ismertetnie a lakókörnyezetével is. Amikor diplomáciai küldetésünkre megérkeztünk Londonba, én magam is így tettem és házunk zárkózottnak hitt brit  lakói nagyonis jónéven vették, hogy így tettem, sőt, az egyik családdal kifejezetten szoros baráti kapcsolatunk alakult ki. Két emelettel fölöttünk lakott egy perui ikerpárasszony, akik később, cserébe, minden héten fügével kedveskedtek nekünk. Az első benyomás ugyanis ebben az esetben is nagyon fontos. "Az én házam az én váram" alapszabály már a múlté, ma mindenki sokkal többre értékeli a megbízható környezetet, mint a makacs elszigeteltséget.A tanulság tehát: igyekezzünk közvetlenek lenni. Ismét leírom: egy-egy kedves gesztus könnyen felvidíthatja mások lelkét.
Amióta vidéken lakunk, azt tapasztalom, itt a kapcsolatok sokkal közvetlenebbek, a köszöntés, egy-egy baráti mondat - még félig ismeretlenektől is -  szinte természetes, és ezeket én magam is viszonzom.