Egy űrhajós visszatérőben a Holdról kinézett a kabin ablakán és azt a megállapítást tette, hogy a Föld parányi, csupán akkora, mint egy golflabda, pedig öt milliárd ember él rajta. Bennem ez megragadt, mostanában sokat gondolok arra, hogy ezek közül én csak egy vagyok, annyi, mint egy amerikai benzinkútkezelő, egy új-zélandi kiscsoportos óvodás vagy egy rövid életű kínai bányász.
I. Ha kétségeid vannak, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban
Éppen kilenc éves voltam, a világkiállítás idején, 1958-ban. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos, igen, nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak: kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.
Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki. Sok magyar volt ott, jöttek-mentek, magyarul beszéltek. Még meg is lepődtem, hogy külföldön a magyarok magyarul beszélnek. Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.
Mire emlékszem? Mindenre.
Brüsszel mennyire más volt! Nagy lakás a Rue de Chevalier-n, hívólift, kaputelefon, az Atomium,
a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott, apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-colát ittunk, apám nevetett, hogy nekem jobban ízlett otthon a Bambi, az Ixelles-i vendéglők teraszán elegáns polgárok söröztek jókedvűen, egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám, a szülők egyik este Paul Anka-koncertre mentek, kiöltözve, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam, szerettem ott lenni, ültem egy asztalnál, nézegettem a vendégeket, a bejáratnál a hosszú sort, mint minden nap, hetekkel korábban kellett asztalt foglalni, láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte, a pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat, úgy fest, akkoriban jól tudtuk szervezni az életünket, minden nap hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz, erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket, és láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak, és én is úgy éreztem, hiszen akkor Brüsszelben minden újságosnál kapható volt a Lakatos Sándort ábrázoló képeslap, amint a prímás a
banda előtt állva belehúz, szóval nagyon jól működött minden, csak apám volt gondterhelt, ő már a másnapra készült.
Mert másnap meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.
És ennek fele sem tréfa.
-A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.
-Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.
Este otthon is erről beszéltünk.
-Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.
-Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra? .
-Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.
Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseltbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.
Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. A lépcső tetején pedig elkészült a fénykép, amelyen kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver sem. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán bennünket félresodort a tömeg. Kaptunk még vacsorát az étteremben, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládéspalacsintát.
Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.
Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők, hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye. Így beszélnek róla. De aztán, ha baj van, már nem tökéletes és nem is a szemük fénye. Engem kiskoromban sokat gúnyoltak a dadogásom miatt. A dadogás az nem olyan fogyatékosság,
mint ha valaki mondjuk, vak vagy sánta, nem, a dadogás, az nevetséges. A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, titkolnivaló, de mégsem lehet leplezni. Anyámék mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Apa is jött velünk. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az
egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.
-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.
-Nem tudom visszatartani – feleltem.
-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről. Majdnem elhánytam magam.
A fiatal orvos leültetett egy székre, a szemembe nézett, aztán hátradőlt a székében, és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem
akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.
-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.
Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem
tőle, aztán elindultunk haza.
-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.
Mennyi baj volt velem az iskolában! Hozd ki az ellenőrződet. Minden baj így kezdődött. De a legrosszabb mégis a megfelelési kényszer volt. És a kisdobosok hat pontja? Ez volt az igazi félelem. A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának. Ezzel nem volt baj, ha meghallottam a himnuszt, elsírtam magam és biztos voltam abban, hogy más országban nem akarok élni. A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, nevelőit, pajtásait. Ezzel sem volt gond, igen, szerettem a szüleimet, a nevelőimet és szerettem a pajtásaimat is. A kisdobos szorgalmasan tanul és dolgozik, segíti társait. Csakhogy nem voltam szorgalmas, nem is tudtam, hogyan kell szorgalmasnak lenni, persze, ültem az asztalnál, próbáltam szorgalmasnak lenni, de nem sikerült, jobban szerettem játszani meg gombfocizni, mint tanulni, dolgozni egyáltalán nem dolgoztam, csak láttam, hogy anyám és apám reggel munkába mennek, délután hazajönnek, apám szitkozódik, amiért tele volt a busz és sorbaállt a közértben, anyám meg nyugtatta, ne idegeskedj, Bandikám. A kisdobos igazat mond és igazságosan cselekszik. Jaj, ezzel komoly gondjaim voltak. Az igazmondással. Otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat gondolkodtam. Nem volt könnyű otthon gondolkodni, mert öten éltünk egy lakásban, a szüleimmel és a nagyszüleimmel, hol jár az eszed? ezt kérdezte nagymama, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a gondolkodásból a hazudozásba. A kisdobos edzi testét és óvja egészségét. Ebben sem voltam valami kitűnő, nem tudtam kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos, a testnevelőtanár, mi lesz így veled az életben. Esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet kötélmászásból és svédszekrényekből áll. A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére. Nem, nem fogom megállni a helyem, ebben biztos voltam. És mi lesz velem, ha úttörő leszek?
Szenvedély
Mindenkinek vannak szenvedélyei. Alkohol, heroin, cigaretta, nevelési kényszer, cipőfényezés, kézmosás, csupa őrület, nincs ezen mit szégyellni. Az én szenvedélyem gyerekkorom óta a kis, jelentéktelen tárgyak eltulajdonítása. Másszóval kleptománia. Nem vagyok büszke rá, de nem is szégyellem. Végtére is mindnyájan elveszett boldogságunkat keressük.
-A kleptománia oka személyiségzavar – mondta Szántó Juli, a vékony, magas, kissé tudálékos pszichiáternő, akivel még gimnáziumban jártam egy osztályba. Gondoltam, neki elmondhatom. Akkor már negyven éves múltam, neves újságíró, aki ceruzahegyezőket és gemkapcsokat lopkodott el munkatársai asztaláról. – Méghozzá súlyos személyiségzavar. Nyilvánvalóan nem találod a helyed az életben.
-Lehet, hogy nincs is helyem az életben.
Miután végeztünk, kimentem a fürdőszobába. Lényegében azért, hogy zsebretegyek néhány apróságot.
Az első budapesti önkiszolgáló élelmiszerbolt a Nefelejcs utca és a Damjanich utca sarkán nyílt meg 1958-ban, ott lettem kleptomániás. A fehér köpenyt és „Csemege” jelvényes fehér sapkát viselő ellenőrök üres bevásárlókosarakkal a karjukon, puha léptekkel járkáltak a polcok között, igyekeztek a legváratlanabb helyeken felbukkanni és különösen metsző tekintettel méregették a gyerekeket, akiket született tolvajoknak tekintettek. Egyiküket ismertem is, Rezső bácsit, aki nagypapával szokott ultizni a Bethlen téri padokon és tíz filléres alapon ugyan, de rendszeresen megkopasztották az arra vetődő, gyanútlan idegeneket. Kifinomult csalási módszereik voltak. Rezső bácsi testes, bajuszos, elszántnak látszó férfi volt, ám nem igazán szakképzett, ezért aztán könnyedén emeltem el a csokispolcról a Troli-kockákat. Miután azonban nem szerettem az édességet, mindet odaadtam Szabolics Évikének, aki délutánonként fehér tüllruhában a bérházunk udvarán gyakorolta a beugrós libellét, mert műkorcsolyázó szeretett volna lenni.
-Az úttörő nem lop, nem hazudik, tiszteli a szüleit és szereti hazáját, a Magyar Népköztársaságot – mondta egy alkalommal külsőségektől mentesen anyám. Szóval kiderültek a Troli-kockák. Rezső bácsi mégiscsak értette a dolgát.
-Ez így van – közöttünk vitának soha nem lehetett helye. És szerettem is a hazámat, mindig elsírtam magam, amikor a Népstadionban, válogatott mérkőzés előtt felállva, apám kezét fogva hallgattam a Himnuszt.
-Még a végén börtönbe kerülsz – anyám igyekezett fenntartani a nyomást. Szerette volna, ha bocsánatot kérek az üzlet vezetőjétől, a vöröshajú, magasszárú, fehér vászoncipőt viselő Laktáz nénitől.
-Laktáz nénitől nem kell bocsánatot kérni, mert ő is lop – feleltem merészen.
-Hát ezt meg honnan gondolod? – kérdezte anyám.
-Most vett új autót. Valódi Pözsót.
De azért megígértem. Mit nem ígér meg az ember gyerekkorában? Mindent megígér. És nem csak Laktáz néni lopott. Dezső bácsi membránokat hozott haza a zsebében a Telefongyárból, a nagybácsikám, Paszkál Géza lakásában száz kanna motorolaj állt az előszobában, amióta garázsmesterként dolgozott a Fővárosi Autóbuszüzemnél, a felesége, Teri néni, az áruházi takarítónő pedig büszkén mesélte, hogy hajnalonként, porszívózás közben szabadon válogat a polcokról.
-Nézd – mutatta egyik nap anyámnak az új tűsarkú cipőjét. - Valódi sevró.
De a kleptománia más. A kleptománia, az érdek nélküli lopás igazi örömet ad az embernek. Olyasmi, mint tavaszi kirándulás napfényes folyóparton.
-Történt a családban hasonló eset? – ezt is kérdezte Szántó Juli.
-Ugyan már – hazudtam erre. De az is eszembe jutott, hogy amikor egyszer, kiskoromban nagypapáméknál uzsonnáztam, láttam, hogy a kávéskanál nyelébe az van vésve, hogy „Vörösmarty”.
-Csak nem a Zserbóból loptad? – kérdeztem.
-Mit képzelsz? - nagypapa hátradőlt a kényelmes karosszékében, domborodó hasán megfeszült a mellény. Elegáns férfi volt. – Te is tudod, hogy Vörösmarty a kedvenc költőm. Gondoltam, bevésetem a nevét a kiskanálba. Adjuk meg a művészetnek, ami jár neki.
Szóval nagypapa is kleptomániás, gondoltam elégedetten, miközben hazafelé sétáltam. Vagy csak egyszerűen nem találta a helyét az életben. Vagyunk így néhányan.
