Öt évesek voltak akkor, és Delhiben, a Magic Years óvodába jártak, ahol Montessori-elvek alapján foglalkoztak a gyerekekkel.
-Mit jelent a Montessori-elv? – kérdeztem az igazgatónőt, az olasz Miss Pavonét a beíratáskor. Fiatal, jókedvű asszony volt, szívesen beszélgetett a szülőkkel.
-Minden gyerek azt csinálja, amihez kedve van – felelte mosolyogva.
Hát ez szép, gondoltam. Én annak idején, a Délibáb utcában mindig azt csináltam, amihez az óvónéninek volt kedve. Kati legszívesebben színezett, Orsi a fiúkkal focizott az udvaron.
Mi újság, kérdeztem minden alkalommal, amikor hazaértek, semmi, felelték minden alkalommal.
A kis Ganesh volt az egyik kedvencünk, anyukája norvég, apukája indiai, csodás nadrágtartókat viselt, sokszor beszélgettünk a szülőkkel is, amikor a gyerekeket vártuk délután a kapuban. Egy alkalommal néhány napig nem láttuk, esetleg beteg, kérdeztem a lányoktól, de csak rázták a fejüket. Nem tudják, mondták egyszerre. Egy fogadáson találkoztunk Anni-Friddel, az anyukával. Szegény Ganesh, mondta, eltörte a karját, amikor Orsi lelökte a mászókáról. Jobb lett volna politikáról beszélgetni, de hát mi a gyerekekről beszélgettünk.
-Csakugyan, Orsi lelökte a mászókáról? – kérdeztem vissza aggódva.
-Véletlen volt, bizonyára – felelte a norvég asszony -, Ganesh nem is panaszkodott. Nagyon szereti a lányokat, rajzolt virágot is nekik. Még egy-két nap és megy óvodába.
Hát bizony, feleltem, mi is nagyon szeretjük a kis Ganesht.
Másnap felkerestem Miss Pavonét, hogy megbeszéljem vele a dolgot.
-Igazán sajnálom – mondtam. – Nem is tudtunk róla.
-Ugyan már, egyszerű baleset volt. Miért kellene tudniuk róla? – az olasz igazgatónő nyilván úgy érezte, engem is nevelnie kellene egy keveset.
-Gondoltam, beírják az üzenőfüzetbe - mentegetőztem.
-Felesleges ilyesmibe bevonni a szülőket – mondta az igazgatónő. – A gyerekek így megtanulják, hogy hogyan kell a saját dolgaikat elintézni maguk között. Vagy nem erről szól a nevelés?
