Ismerjük a szüleinket?

Nem nagyon. Néha ők sem akarják, hogy ismerjük őket, néha mi sem akarjuk
ismerni őket. Azt tudjuk a szüleinkről, amit ők akartak, hogy tudjunk róluk.
Láttam magam előtt a sorsukat? Nem láttam. Persze, szerettem volna tudni
mindent, mert azt gondoltam, hogy mindent tudnom kell róluk, ezért, amikor
nem voltak otthon, néha bementem a szobájukba, kihúzogattam a fiókjaikat,
benéztem a szekrényükbe, titkokat kerestem, de semmit sem találtam.
Kíváncsiak vagyunk? Valóban ismerni akarjuk őket? Nem csak ímmel-ámmal?
Nem úgy van az, hogy éppen elég az, amit tudunk róluk?

Apa kedvenc dala a Strangers in the Night volt, ezt dúdolta gyakran, és amikor
csak ideje engedte, meghallgatta lemezen is. Soha nem mondta, hogy miért, én
meg nem kérdeztem. Sokat mesélt Párizsról, igen, jártam ott egyszer, ennyit
mesélt, semmi többet. Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg
azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet
szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is
szereti Párizst. Ott ült a szanatórium