Odze György

odzegyorgy

odzegyorgy

Marci, az akadálymentesítő

2018. szeptember 28. - diplomatakomment

hajo.jpgA nyolcvanas években még a Lajos utcában laktunk a Kolosy-tér közelében, működött akkor ott egy átkelőhajó-járat, Mari minden hétköznap nekivágott az ikerkocsival, hogy Orsit és Katit meglevegőztesse a Margitszigeten. Amúgy nagy kaland volt, átvágni a HÉV-síneken, aztán egy meredek lépcsőn leereszkedni a pontonig, onnan tovább  a keskeny utashídon, amíg végre a Szundi fedélzetére értek. A Margitszigeten aztán megint fel a lépcsőkön, hazafelé ugyanez fordítva. De hát Mari szenvedélyes levegőztető volt, a lányok pedig imádták a kis kirándulásokat. Nyáron a virágokat nézték, ősszel gesztenyét gyűjtöttek. A  kis átkelőhajónak volt egy fiatal kapitánya, Marci, népszerű alak volt a környéken, azt mondták róla, vicces fiú, szereti az élet könnyű oldalát. Nem is akart nagy karriert magának, ez a járat pontosan megfelel neki.

         Ő volt az, aki mindig segített Marinak, amikor látta, hogy közeledik, felment a lépcsőkön, felkapta a babakocsit a gyerekekkel együtt, mint akinek ez semmiség. És úgy is viselkedett, mint akinek ez semmiség.

         Mari néhány napig nem látta Marcit, persze, segítettek neki más utasok, de hát mégis, Marci volt az igazi.

         Aztán egyik este becsengetett hozzánk. Civilben volt, nem a szokásos átkelő-egyenruhájában. Virágot is hozott.

         -Csodálatos asszony a felesége – mondta, amikor ajtót nyitottam.

         -Valóban – feleltem.

         -Azért jöttem, mert többet nem dolgozom a Szundin. Uszályra kerülök.

         -Nagyon sajnálom – feleltem. – Nem iszik valamit?

         -Csak szolgálatban - csakugyan vicces fiú volt.

         Tessék-lássék megöleltük egymást, bár én nem szeretem férfiak fizikai közelségét, de ez mégiscsak más volt.

         Évekkel később, amikor Indiába repültünk, ahogy a Tupoljev fordult a Duna fölött, lenéztünk a folyóra. Ott uszályozik Marci, ami első élő akadálymentesítőnk.

Mr. Parsons karácsonya

 

  

 

Igazi karácsonyok azért mégiscsak Angliában vannak. Már november

elején hat oldalas levelet kaptunk lányaink iskolájának igazgatójától.

Stratégia: a gyerekek a szülőkkel együtt vegyenek részt az

előkészületekben. Ez igen. Anglikán gimnázium, mégiscsak tudják,

hogyan kell csinálni az ilyesmit, már első osztályban megtanulták a

gombfelvarrást és a főzés alapelemeit, miközben mi Magyarországon

ebben a korban még aluminíum-hamutartó csippentésével kötöttük le

magunkat politechnika órán. A jótékonykodás is része az ünnepnek, a

lányok egy mozgássérült iskola zenei estjén lépnek majd fel London

peremkerületében.

 

-Nem is tudok énekelni – mondja szomorkásan Kati.

-Csak kórusban kell – inti le Orsi. – Ott mindenki tud énekelni.

 

A vékony, szikár igazgató, Mr. Parsons szülői értekezletet tart,

amin a gyerekek most nem vesznek részt. Mert amúgy ebben az

iskolában a szülői értekezleteken a szülők, a tanárok és a gyerekek együtt

vannak, mindenki elmondhatja, mire gondol, elvégre ez így tisztességes.

Emlékszem, gyerekkoromban rettegés töltött el minden szülői értekezlet

napján és a rettegések mindig beigazolódtak. Anyám mindig úgy jött

haza, hogy végigsírta az utat, otthon pedig leborult a konyhaasztalra és

zokogni kezdett, pusztán azért, mert azt hallotta, hogy nem vagyok elég

szorgalmas, na és, kérdeztem, mire anyám felemelte a fejét és szipogva,

szomorúan nézett rám. De hát ez Anglia, már az iskolában megtanulják a

gyerekek a demokráciát.

A karácsony, szavalja Mr. Parsons, az év fénypontja. Jól kell

sikerülnie, és ennek érdekében semmilyen munka nem lehet sok. A régi

nőnapok jutnak eszembe, amikor szegfűvel leptük meg a hivatalban a

nőket, akik erre persze már számítottak, ostoba verseket szavaltunk

nekik, azután Hubertust ittunk.

Most mindnyájan nagyon lelkesek vagyunk, Mr. Parsons

mindenkitől ötleteket kér. Sok a külföldi diák, egy etióp anyuka javasolja,

legyen háncsszoknyás tánc, az igazgató jegyzetel és egyetért, tehát ebből

nem lesz semmi. Ellenben karácsonyig különleges tanrend, versírás a

Télapóhoz, adventi naptárfestés, gyurmából jászolkészítés, tornaórán

karácsonyi Télapó-kupa.

A lányok otthon esténként táncpróbákat tartanak és hármasban

gyakorolják a dalokat Ionával, skót barátnőjükkel. Ave Maria és O, Holy

Night. Karácsonyi Kérdőiv: ki mit tud a nagy ünnepről? Legjobb

Karácsonyom, esszéverseny, Miért szeretem a karácsonyt?

versmondóverseny. A lányok hajnalig görnyednek az íróasztal fölött.

Igen, az év fénypontja. Újabb levél Mr. Parsonstól, kérik a szülőket,

járuljanak hozzá a kerti kolbászsütéshez. Az előkészületek már felfokozott

hangulatban, az igazgató maga mutat meg mindent az érdeklődőknek

szervezett helyszínlátogatáson, a színpadon már áll a karácsonyfa,

próbálnak a zenészek, az udvaron helyén a sátor és a sütőállvány, két fiú

sikálja rácsokat, őrült hangerővel szól a Jingle Bells, remélem, mondja

Mr. Parsons, hogy minden rendben lesz, a tanárok buzgón bólogatnak,

csak ne idegeskedjen, igazgató úr, átadom családi ajándékunkat, egy

üveg pálinkát, másnap postán megkapjuk a programot, délután

szeretettel várnak bennünket a mozgássegítő központban, segítőkész

támogatásunk jeléül egy tízfontos csekket azért vigyünk magunkkal, mi

sem természetesebb, gondolom. A lányok is remekelnek When Jesus was

born, a kórusban, nagy siker, ölelkezés és könnyek, nem fér kétség

ezeknek a gyerekeknek az őszinte szeretetéhez, Katit alig akarják

elengedni, hajtunk vissza az iskolába, a szülők már izgatottan tolonganak

az előadóteremben, hiába, az év fénypontja, a kertben már sütik a

kolbászt, a jó brit hagyomány szerint kívül szenes, belül jeges. A műsor a

szokásos, versek, jelenetek, dalok, Christmas time, kórusok. Az igazgató

magára vállalja az összekötőszöveg elmondását, izgalma mindent

felülmúl, hebeg, dadog, elpirul, a nyakkendőjét igazgatja, az órájára

pillant, a közönség azonban türelmes és jól szórakozik. Egyedül az etióp

anyuka csalódott, amiért elmarad a háncsszoknya-tánc és egy német

apuka dohog az elmaradt Tannenbaum miatt, de mindezt elmossa az

éltető tapsvihar, we wish you a merry Christmas.

Kitódulunk a udvarra, én fázósan húzom össze magamon a zakót,

elvégre nagykabátot télen viselni ebben az országban majdnem

modortalanság. Tavaszig csöpög az orruk, de azt mondják: ó, hát nincs is

hideg. Banális témákat találunk a szülőtársakkal, fantasztikus a

karácsony, de már mindenki várja december 26-át, ami a briteknél a

Boxing Day, fontossága leginkább abban rejlik, hogy a boltok kinyitnak,

kezdődik a kiárusítás, feltölthetik a kiapadt italkészleteket, valamint

újraindul a futballélet, át lehet ülni az étkezőasztaltól a kiseggelt

televíziós fotelekbe. Legyűrök néhány szörnyű kolbászt lisztízű zsemlével,

hogy ne okozzak csalódást a szervezőknek. A tornatanár már szervezi a

takarítást. Ki más? Az ünnepség végén nekem külön is jár egy meghitt

ölelés Mr. Parsonstól a pálinkáért.

Arca kipirult, a szeme csillog: örömmel látom: kezd hatni.

 

Angol dráma

Freddy és Lucy szokás szerint televízió néztek a földszinti lakás kis nappalijában, ahogy szoktak. Megvacsoráztak, ahogy szoktak. Freddy kilencven éves volt, Lucy nyolcvan. Hatvan éve éltek együtt. Aztán Freddy kiment a konyhába, kivette a szekrényből a húsvágó kínai bárdot, bement a nappaliba és fejen sújtotta Lucyt, aki azonnal meghalt. Kikapcsolta a televíziót és hívta a rendőrséget.

-Miért tette?  - kérdezte az őrmester.

-Elegem volt - felelte Freddy.

Zsuzsika simán átment

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, amúgyis természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében. Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél-és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe. Zsuzsika afféle távol rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt,  ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba  a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát és a hónalját, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.

         -Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.

         -Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.

         -Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.

         Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat,

de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk,  Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e  a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.

         -A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.

         Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya.

         Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutaskísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó,  a Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak,  az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról és nyugat felé fordult. Anyámat  rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egy-éjszakás kapcsolatra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.

         Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.

         -Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.

         -Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.

         Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.

Az amerikai csodadiplomata

Az amerikai csodadiplomata

Az amerikaiak természetétől mindigis messze állt a diplomácia. A XIX. században még vicces, sznob európai figuráknak tartották a diplomatákat,  rosszul is fizették őket, sok, európai fővárosban dolgozó nagykövet a saját pénzéből  tartotta meg rendezvényeit. A State Department a kezdetek kezdetén mindössze tíz munkatárssal kezdett működni. Aztán egyszercsak felbukkant egy zseni: Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet. Igazi mese.

 

Kiről nevezték el?

Talán kevesen hinnék, hogy az utca a nevét a brit politika egyik legsötétebb alakjáról kapta. Sir George Downing a 17. században élt, Cromwell közismerten korrupt hírszerzőfőnöke, később hágai nagykövete lett, elárulta valamennyi szövetségesét, barátját, főnökét, ebből meggazdagodott és különböző ügyeskedésekkel hozzájutott a Temze északi partján egy darabka mocsaras területhez, felépített néhány házat, amelyekben kocsmák és bordélyházak működtek. Néhány tisztviselő megvesztegetésével azt is elérte, hogy 1680-ban ezt a kis utcát róla nevezzék el, és azóta senkinek sem jutott eszébe a név megváltoztatása. A területet lecsapolták, ezen a környéken épült fel a brit birodalom központja, a Whitehall, ebből következően a politikusok is errefelé kerestek lakásokat, ennek megfelelően természetesen emelkedtek a telekárak is. Sir Robert Peel volt az első kormányfő, aki feladta a addig divatosnak számító vidéki ház eleganciáját és beköltözött az akkoriban füstös, ködös városba. Akkor még az 5. számú házban laktak, állítólag a feleségének ez tetszett, majd végül 1902-ben Arthur Balfour  (vagy a felesége) nevezte ki hivatalos miniszterelnöki rezidenciának a kellemes, háromemeletes házat, amelynek van egy hátsó kijárata is.

         Popper Péter mondta nekem egyszer, hogy egy ország életében rendkívül fontos a megtörtént dolgok vállalása. Példaként említette, hogy a Westminster-apátságban fekszenek Anglia királyai és királynői, onnan még egyetlen egyet sem ástak ki vagy temettek újra máshol. Ott van a zseniális és a hülye is. És ha valaki a saját identitását keresi, annak azt a jóban és a rosszban egyaránt meg kell találnia.

         És amikor ott álltam a Downing Street sarkán, akkor ez jutott eszembe és el is határoztam, hogy írok egy képeslapot Popper Péter barátomnak.

 

@

 

Mi az e-mail címed?  Szokványos kérdés. Akinek nincs e-mailje, nincs internetje, az manapság nemigen találja a helyét a világban. Hol vannak már azok az idők, amikor papíron írtunk levelet, borítékot nyaltunk, bélyeget ragasztottunk, postaládába dobtunk! Az amerikai Raymond Samuel Thompson találmánya (és a nélkülözhetetlen @ jel is) 1971  után viharos gyorsasággal terjedt a világban. Én magam is nagyon megörültem, amikor egy kínai kisváros szállodai szobájában számítógépet találtam, ám lelkesedésem a kínai nyelvezetű billentyűzet láttán csökkent.

Ismertsége, népszerűsége átalakította az emberi és társadalmi kapcsolatokat, hatékonysága szinte felmérhetetlen. Ám a gyorsaságnak vannak hátrányai, nem alakult ki a használathoz fűződő általános szokásrend, sok a félreértés, sokan hibáznak, amikor ezzel nincsenek tisztában. Nemzetközi tapasztalataim alapján osztok meg néhány alapszabályt:

-Minden levélre válaszoljunk (különösen a hivatalok), amiben legalább azt rögzítik, hogy megkapták;

-A „Tárgy”-ban mindig jelezzük a témát, egyrészt a figyelem felhívása, másrészt a későbbi könnyű visszakeresés érdekében;

-Figyeljünk, hogy ne kövessünk el hibát vagy ne fogalmazzunk rosszul, nem szégyen a helyesírási programot is akitivizálni, hiszen gyorsan írunk. Tanácsos először a szöveget leírni, elolvasni és utána címezni, nehogy esetleg félkészen küldjük el, aztán jöhet a varázsszó: ENTER;

-Ne kapkodjunk! Ha éppen villamosra várunk, vagy már sötét a  moziterem, könnyen hibázhatunk, meggondolatlanságokat írunk, amit már utólag lehetetlen javítani és soha ne írjunk indulatból;

-Figyeljünk arra, hogy kinek írunk; ha egy beérkező levélen több címzett is van, nem biztos, hogy mindegyikükre tartozik a mi válaszunk, alaposan kell tehát mérlegelni. A CC (carbon copy, másolat) azt jelenti, hogy egyidőben és a címzett tudtával kapja más is a levelet, a BCC (blind carbon copy, titkos másolat), ez utóbbi csak általunk kiválasztott címzett a többiek tudta nélkül;

-Óvakodjunk a „spam” levelektől, mert utána további nem kívánatos üzenetek tömege zúdul ránk;

-Hivatalos leveleknél figyeljünk a megszólításra, hogy az a kapcsolatnak megfeleljen, kezdődhet a vezetéknévvel, később, ha kölcsönösen erre van hajlandóság, mehet a tegeződés. Sok országban csak a napi első levélben szükséges megszólítás, a továbbiakban már csak a szöveg;

-Ugyancsak hivatalos leveleknél kerüljük a magánélet híreit és a bizalmaskodást, még a humorral is csak óvatosan, nem tudjuk, milyen érzékenységet sértünk vele;

-Ne használjunk divatos rövidítéseket, szinvonaltalan utalásokat (lécci, stb.) becsüljük meg azt, aki nekünk írt;

-A szöveg legyen rövid és lényegretörő, kerüljük a körülményeskedést: „Azért írok neked, mert….”, ugyanakkor mindenki örül egy kis kedvességnek: „remélem, segítettem”, vagy „köszönöm a segítséget”;

-Vigyázzunk a mellékletekkel. Én magam is hibáztam néhányszor, a legnagyobbat akkor, amikor a  jelentkezésemet küldtem el egy nemzetközi tanfolyamra. A válaszból érzékeltem, hogy hol tévedtem.

Köszönjük levelét – írta az ügyintéző. – Csak az a baj, hogy az önéletrajza helyett Jamie Oliver receptjeit küldte el. Ezeknek is örültünk, de valahogy nem ezt vártuk…

Korábban megjelent a Népszva "vélemények" rovatában,  

 

 

Te hol voltál?

A brit sajtó számára a mai napig nehezen felejthető tanulságokkal járt Diana hercegnő élete és halála. Károllyal kötött házassága volt az első olyan királyi esemény, aminek részletei a nyilvánosság elé kerültek. Az Udvar korábban ügyesen és méltóságteljesen szigetelte el magát a sajtótól, a család tagjai soha nem adnak interjúkat, alig-alig szivárgott ki valami abból, ami a Palota falai mögött történt. Nehéz ma már pontosan megítélni, hogy hogyan is kezdődött, és ki kezdte, különösen azért, mert drámai halála más színezetet adott az életének is. 1997 szeptemberében az volt a beszédtéma Londonban, ami Kennedy halálakor az Egyesült Államokban. Te hol voltál, amikor történt? Tekintettel arra, hogy a hercegnő és Dodi autóbalesete vasárnap hajnalban történt, az európaiak nagy többsége sajnálatos módon ágyban volt és aludt. Ezért a kérdés, amit riporterek feltettek, így módosult: Hogyan tudta meg?

Ami bennünket illet, mi úgy tudtuk meg, mint a legtöbben: a televízióból. Vasárnap volt. Korán keltünk, kiránduláshoz készülődtünk, Mari egyenesen a konyhába ment, kávét főzni, én bekukkantottam a nappaliba, bekapcsoltam a televíziót, hogy megtudjam, a délnyugati országrészben milyen idő várható. Amikor megpillantottam a feketébe öltözött bemondókat, egy pillanatig azt hittem, a királynő halt meg. Aztán, ahogy a szavaikból kihámoztam, hogy mi is történt, úgy éreztem, ez hihetetlen.

         -Jönnél? - Mari az ajtóban áll, kezében egy pohár narancslé.

         Az országot és a sajtót is megosztotta a házasság, a válás, Diana életformája (ami nem is csoda, hiszen állítólag évente harmincezer fontot költött tornatrikókra), és természetesen halála is. Sokan az intelligens és finomkodó Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalmat érzett (egyesek szexuális fixációval magyarázzák a kapcsolatot), mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban majdnem biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül - erre még visszatérek - az ő vesztét okozta. Dianát kettős viszony fűzte a bulvárhoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban, vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik, mint mondta "nem hagyják élni". Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, "kiszivárogtatott" néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki.

         -Diana úgy érezte - mondta nekem a Daily Mail egyik vezető újságírója -, hogy addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a Palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét. Az csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel az életében egy gazdag szépfiú. Ha Dodi nem arab és történetesen nem Al Fayed-gyerek, hanem egy amerikai üzletember, akkor semmi baj nem lett volna…

         A kiteregetés és a sajtóval játszott bújócska Andrew Morton 1992-ben megjelent (sokak szerint a hercegnővel közösen írt) Diana életének igaz története című  könyvével kezdődött, amiben a szerző  áldozatnak tünteti fel Dianát, aki Károly hűtlensége és ridegsége következtében szenvedett evéskényszerben. Naponta ismétlődtek a hisztérikus jelenetek és öngyilkossági kísérletek, amelyek rettegésben tartották a Kensington-palota személyzetét.

Aztán megint Diana következett, a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panorámában, főműsoridőben. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy Diana rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: "Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság." A válás szemlátomást megviseltei Dianát, bár anyagilag nem jár rosszul, megfosztják a királyi címtől, nem jár neki se pukedli, se főhajtás. A válóperi ügyvédje annyira átéli védence lelkiállapotát, hogy elhagyjta feleségét és három gyerekét. Aztán egyszercsak szellőztetni kezdik a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. Dodinak mindennél fontosabb Diana, de az idősebb, hírhedt üzletembernek, Mohammed-al-Fayednek, ha lehet, még fontosabb, hiszen etől remélhette hőn áhított bri állampolgársát. Következett egy nyaralás Szardínia szigetén, a családi yachton, „a világtól távol”, Diana azonban sűrű telefonhívásaival biztosította, hogy a címlapokra kerüljön.

         Diana halála valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában, a bulvármédia pedig meghasonlott. Ők is rángatták Dianát, a hercegnő is rángatta őket.  A média már nem csak tudósított, hanem „előre látott”, „mindent tudott”, és „még többet sejtett”.

Aztán beleszólt a történetbe Tony Blair vasárnap hajnalban.  Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát, aki szintén szeretett az események középpontjába kerülni és most el is érkezett ez a pillanat. Megírta a követendő események forgatókönyvét. Blair a hét végét képviselői körzetében töltötte, reggel templomba ment. Itt volt a nagy alkalom. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Aztán szembenézett az újságírókkal, tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.

         Diana, a nép hercegnője.

         Campbell jó munkát végzett. 

         Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedeszt a botrányfotósok (paparazzók) hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. "Minden újságírónak vér tapad a kezéhez" - nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől.

         -Fel sem merült bennem - nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később a televízióban - hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.

         Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.

         A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet, ennek részleteit a „Királynő” című kitűnő filmből ismerhetjük. Akkoriban Londonban dolgoztam, ráadásul nagykövetségi sajtótitkárként, igazolni tudom tehát, hogy nagy belső válság alakult ki, amiben Blair fontos békéltető szerepet játszott. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára. 

         A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen[1], és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a Diana halálából azóta is érvényes tanulságot: a média formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót is, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.

         Ez igen.

         A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő Hacker rövid elemzést ad a brit sajtóról, amit röviden így ültethetnék át magyar viszonyokra:  „Ismerem ezeket a lapokat: A Magyar Hírlapot azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A  Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A Világgazdaságot azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek.

 

 

 

Ebéd Károly herceggel

Igen, méghozzá az Örökös Trónörökös vidéki birtokán, Highgrove-ban. "A small house in the countryside" mondja a herceg titkára, amikor előzetesen útbaigazít. Londontól két órányi kellemes autózás nyugat felé az M4-es autópályán, azután a 419-es úton. Az előkelőség és a gazdagság Nagy-Britanniában többnyire nem párosul hivalkodással: a kastély szót is kerülik, helyette a mi kis házunk kifejezést használják, és közben hallgatnak a több hektáros parkról és az ott bóklászó őzikékről, meg a mesterséges vízesésről és a vadevezésre is alkalmas hegyi patakról, ha meg az ember ezeket megcsodálja és elismerését fejezi ki, csupán azt felelik: ó, ez volt Albert bácsi szenvedélye: de ügyesen megcsinálta. És valóban: nincs sorompó, nincsenek biztonsági őrök, senki sem mondja, hogy hol parkoljak. Egy könnyű apero a kertben.

Az alkalom Makovecz Imre látogatása, Károly herceg szeretné, ha részt venne a leégett windsori kastély felújításában (végül nem jött össze az üzlet). Felbukkan egy süket, rövidlátó és szellemileg leépült komornyik, aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy a szája széléről csordogáló nyálát itassa a zsebkendőjével, összekeverje a rá bízott kabátokat és a megrendelt italok helyett sűrű, rutinos bocsánatkérések közepette mindenkinek más italt hozzon ki, mint amit rendelt. Oh, sorry. A vendégek azonban ezt vidáman szemlélik és még a vállát is megveregetik: az öreg Jack. Hetven éve dolgozik nálunk, de eddig nem volt rá panasz. És milyen jól tartja magát.

Károly jókedvű, szorgalmasan kortyolja italát, úton az étkezőasztal felé pedig belém is karol.

-Fürj lesz a vacsora - mondja jókedvűen. - Skóciából hozattuk, ma reggel.

-Hát ez jó hír - felelem savanykás mosollyal. - A fürjről itt, Angliában tudtam meg, hogy tüdőbeteg veréb méretű madár, de annyi csont van benne, mint egy hüllőben, a húst pedig legfeljebb manikűrcsipesszel lehetne lefejteni róla.

És nem is csalatkoztam. Na és köret? Köret nincs? Néz rám csalódottan Makovecz. - Legalább krumpli lenne. Vagy savanyúság.

De hát ilyen helyen nincs krumpli, csak fagyott zöldborsó, kőkemény sárgarépa és ízetlen zöldbab, asvaanyúságot itt pedig csak arckifejezésben ismerik. Fantasztikus menü,  mondja lelkesen a mellettem ülő brit királyi építészeti iroda tagja. Vacsora után az építészt és feleségét viszem haza.  Hát, baszod, valamit ennünk kell már, szólal meg Makovecz, amikor London külvárosába érkezünk.Betértünk egy McDonald’s-ba. Késő este volt, éppen zárnának. Hamburgert rendeltünk  dupla sültkrumplival. A személyzet csendben, némi részvéttel figyelte, hogyan zabálunk. Szomorú látványt nyújthattunk. Gondoltam, megemlítem nekik, hogy éppen Károly hercegtől jövünk, azért vagyunk ilyen éhesek, de aztán arra gondoltam, hogy egy magyar diplomata ne ássa alá az Udvar tekintélyét.

A fényképet Morley von Sternberg udvari fényképész készítette, kérte, hogy amennyiben külön közölném a fotót, említsem meg a nevét. Ezen, gondoltam, nem múlik.

 

süti beállítások módosítása